Az erdő

 

Az erdő

 

Csendben hallgattam ahogy a köd párás cseppjei az ágakról zenélve hullanak alá a földet áztatva. Kísérteties visszhangot verve a hegyek felől előre jelezvén egy esemény kezdetét mely sok változást hoz a világra.

Ahogy álltam kedvenc fám sugara szélén egy csepp sem tévedt felém.

Csendben mozdulatlanul csukott szemmel figyeltem minden mozzanatra és zajra, miközben szívtam magamba a természet ázott fű illatát és a kérgek varázslatos elegyét.

Egy pillanat alatt szaladt át az a gondolat rajtam és halkan szóltam a világ felé.

- Mintha a fák sírnának eme reggel oly nagyon. Tán fontos lényt siratnak.

Felemeltem tekintetem, s szemem elé tárult egy olyan világ amit még sosem láttam. A sűrű köd mélyén látni véltem egy bácsit kinek arcát nem láttam, de fájdalmat erezve belemarkolt szívembe a keserűség.

Nem ismertem, soha nem is ismerhettem mégis fájdalmasan érintett, hogy hatra kell hagynia szeretett családját és másik kalandokkal teli út szélén várakozott.

Tudta hogy figyelem és hogy mindent érzek mégse mozdult felém.

Alig vettem észre, mikor egy hófehér róka sétált hangtalanul a látókörömbe. Látszólag nem törődött velem, de amikor odaért az idős alakhoz a fájdalma is hirtelen tova szállt.

A lény felém fordította fejét és a halvány kéken világító szeme beleégett a tudatomba és egy szempillantás alatt eltűntek.

Az erdő tovább sírt a lelkekért mely most oly sokat követel a világ.

 

Ez az írás egy apró megemlékezés a Covid 19 eddigi és jövőbeni áldozataira.

Orschek D. Norelia

2020.11.23.