(Ez egy kitalált érzelmes monológ lesz egy lány szemszögéből ahogy egy képekkel tele írt hosszú levél üzenetben mondja el érzéseit annak akit szeret. Néhány képet szúrok be a végére.)
"Kedvesemnek!
Lehet hogy ezzel totálisan meg utálsz, de muszáj leírnom, hogy emlékezzek rá és kiadjam magamból, hogy bele ne őrüljek a hiányodba. Álmomban sem gondoltam volna hogy ilyen mély és eltemetett érzéseket hozol a felszínre amit pont azért ástam el és rejtettem el szívem legmélyén, hogy ne tudjanak bántani. Lehetséges hogy én hibáztam azzal, hogy közel engedtelek a szívemhez, de makacsul betörtél és eltoltál magadtól végül.
Bevallom az elején még nem gondoltam teljesen komolynak és azt hittem csak ugratsz mindaddig míg teljesen felszínre nem törtek az érzéseid az első csók alkalmával. Furcsa érzés volt, belegondolva így utólag a testem olyan szinten válaszolt, amit akkor én sem értettem. Szinte teljesen beleremegtem abba a feltörő érzelem hullámba amit kiengedtél és olyan rég óta magadba zártál. Sose éreztem még ezt és elmagyarázni sem tudom most se még. Vagyis nem akarok hazudni hébe-hóba éreztem már hasonlót, de ilyen erősen még soha. Igazából magam sem értem miért engedtem meg neked, hogy hozzám érj. Lehetséges, hogy tudat alatt éreztem már akkor valamit. Nem tudom, olyan zavaros ez az egész.
Annak idején olyan erős érzelmi falat építettem, magam köré amit eddig senki sem tudott átlépni, de neked pont neked akiről sose gondoltam volna sikerült. Bár nem azonnal, de mikor mindig hozzáértél a falhoz megingott. mint mikor kilukaszt az ember egy buborékot, csak épp ez sokkal vastagabb volt.
Minden alkalommal mikor beszélgettünk vagy egy helyen voltunk törődtél azzal hogy én is ott vagyok és nem csak átnéztél rajtam mint sokan. Ez valamelyest örömmel töltött el és belementem a viccelődésbe. A legrosszabb napjaimon is sikerült felvidítanod.
Visszagondolva attól a csóktól a mai napig is megrándul néhány izmom. Volt vagy öt alkalom és mindegyiknél előjött ez az érzés. Az alkalom igazából nem is érdekes, mert ahányszor megtörtént mindig előjött és ennyiszer még senkinek... Mindegy is a lényeg hogy a testem válaszolt minden érintésedre és nem is akarja elfelejteni és ez minden alkalommal sírást idéz elő még akkor is ha nem akarom. Egyszerűen nem tudom vissza tuszkolni magamba az érzelmeket és csak úgy előtörnek a lehető legváratlanabb időben. Néha azt érzem, hogy totál egyedül maradtam, utólag rájöttem, hogy teljesen beléd szerettem, de későre jöttem rá még csak egyszer se öleltelek meg pedig vágytam rá, de nem mertem. Félve elmondtam neked mit sikerült elérned bennem. Kissé úgy gondolom, hogy néha kissé ilyesztő lehet, hogy az érzelmek viszonzásra találnak. Mivel nem lehetünk együtt hivatalosan, hiszen családod van akiket nem akarsz elveszíteni. Nem is kértem, hogy hagyd el őket. Csak annyira vágytam, hogy légy velem kicsit semmi mást. Hisz ki vagyok én, hogy közétek álljak?
Mondtad, hogy ne szeressek beléd, mert még nem szabad. Sajnos már túl késő lett és ezzel nem tudok mit csinálni. Nem tudom hova rakni és kikészít a tehetetlenség. Mondtál szörnyű és sajnálatos problémát ami ellen te se tehetsz semmit, és látom hogy szenvedsz amit teljes szívemből szeretném enyhíteni mert ha neked fáj az nekem is. Holott még az is kínoz, hogy velem lennél, de próbálod visszafogni magad és mindemellett a bűntudat is közre játszik. Bár lehetséges, hogy nem akarod hogy a jövőben nekem is fájjon.
Visszahúzódtál tőlem, mire bármit is viszonozni tudtam volna, de a körülményeket teljesen megértem. Azonban a szívemnek nem tudok parancsolni, folyamatosan azt mondja az agyam hogy elveszítettelek még mielőtt bármi is lehetett volna. Lehet jobb is így és igazad van mikor mondtad is hogy nehezebb lenne elválni, ha bármi is történt volna.
Szeretném, ha tudnád én hogy szenvedek. Nem volt nagy dolog mikor végre elmondtad mi is bánt és mardos belülről. Őrültem neki, de rettenetesen fáj, bár fizikai fájdalom lenne. De olyan mintha elraboltad volna a szívem amit soha többé nem kapnék vissza. Az sem segít sőt ront a helyzeten, hogy üzenetben teljesen el löksz magadtól szóban meg izzítod a remény lángját, hogy egyszer majd lehetünk együtt. Fölösleges és csak jobban fáj tőle, de nem érdekel nem tudlak kerülni.
Melletted, mosolygok és nevetek még kisírt szemmel is mert azt szereted. Holott nem csak a szemem sír hanem a lelkem is, bár magam sem tudom miért. Szóval csak ha melletted vagyok akkor vagyok vidám. Amint messzebb kerülök tőled már patakokban folyik a könny a szememből megállíthatatlanul. Pedig esküszöm próbálom visszafogni, de valamiért nem megy. Legszívesebben üvöltenék, de nem lehet.
Mivel nem áll le így próbálom jobban hergelni magam, hogy annyit sírjak, hogy utána már ne is tudjak, de még ez se teljes megoldás. Mert folyton eszembe jut mennyire boldog voltam azokban a pár percekben. Nagy nehezen szembejött velem egy zene szám amire először nagyon elsírtam magam. De már ha meghallom, nem sírok és ez haladás. A jövő kifürkészhetetlen és tudom, hogy remény mindig van mégse akarok ebbe kapaszkodni, nehogy a mélybe zuhanjak végül. Így is néha olyan érzésem van mint aki mindjárt megfullad. Teljesen egyedül érzem magam és ez nem fog változni. Próbáltam az alkoholba menekülni kicsit, de jobban felszínre hoz mindent. Hiába ittam az nem segít. Lehet az utolsó üzenetem kicsit túlzásba estem. Először nagyon úgy írtam, meg hogy úgy tűnjön hogy befolyásolni akarom a döntésedet így legalább háromszor átírtam. Mert nem akarlak befolyásolni és sose kérnék olyat senkitől, amit ő maga sem szeretne.
A lényeg, hogy megértem az indokot, csak a lelkem nem akarja, de majd letolom a torkán, ha kell neki ha nem. Mert muszáj lesz, nincs választásom mert szeretlek. S aki valóban szeret elenged ha el akarsz menni.
Ui.: Szeress te is úgy, hogy képes legyél elengedni a másik feled ha neki úgy a jobb. Engedj el te is."
