Kinyitom az üzenetet és olvasni kezdem. Még nem vegeztem vele, de a labaim remegni kezdenek. Felnézek s a tekintetem a semmibe mered, s kitornek belőlem a könnyek. Megallitanam, de nem megy. Csak ugy gordulnek le arcomon a hideg sós cseppek áztatva a ruhám, s nem tudok ellene mit tenni.
Hirtelen megszünik a világ. A világ amit megteremtett, s ahol mindent viragba borított.
Valahol belül mintha tepdesne apró cafatokra azt a fatyolt amit leleknek hívunk.
Nem tudom hova tenni az érzést, csak jobban fáj pillanatról pillanatra. Csak annyit kiabál a szívem hogy, "Nincs remény!?", "Nincs semmi megoldás!?", "Hiába tennék meg mindent érte!?".
Egyre jobban remeg a testem. Nem vagyok dühös, nem tudok az lenni. Rá semmiképp nem. Érzem, hogy valami kezd elszakadni bennem. Nem tudom mi az, csak hogy nagyon fáj. Mint akinek kicsúszik a talaj a lába alól. Akadozik a légzésem, egyre jobban csak kapkodom a levegőt mint aki épp víz alatt fuldoklik. Közben csak magam elé meredve a semmibe egyre jobban potyognak a könnyeim. Elnehezült a testem, s a lábaim remegését alig birom tartani. Közben a kezeim is remegni kezdenek. Újra ránézek a telefonra, ami mar le sötétült. Csak nézem percekig. Aztan ranyomok a gombra és felnyitom. Újra és újra olvasni kezdem az üzenetet. Nem tudom hova tenni, hisz nemrég még egymás karjaiban voltunk, talán boldogan. Vagy mégse!?
Nem kapok levegőt, elgyengültem. Remegni kezd a kezem. Lefogom, de nem segít. Megijedek, magamtól. Nem gondoltam volna hogy ilyen reakció is a felszínre jöhet. Csak jobban remeg, ahogy a lábam is. Neki dőlök a falnak, s az égre emelem tekintetem. A felhők csak úgy úsznak felettem mintha mi sem történt volna. De bizonyára történet valami. Különben nem lenne ez. Kiesik a telefon a kezemből, s nem kell több a lábamnak se. Amint puffan a telefon en is össze csuklok.
Tekintetem folyamat az eget pásztaza, hátha talál valami csillagot amiben kapaszkodhatnék, de nincs ott semmi. Körbe nézek, s azt látom hogy emberek jönnek mennek, de mellettem nem áll senki.
Egyszer kérdezted megéri-e? Azt valaszoltam, habár nem is voltam benne teljesen biztos hogy "Meg, nekem megéri.". Lehet, hogy nem latszik onnan fentről így a földön, de még ezek után sokkal biztosabb vagyok benne hogy "Igen, nekem te mindent megérsz. Minden fájdalmat, minden örömöt, minden egyes pillanatot és percet. Egyszerűen mindent meg ér az amit veled tölthetek. ". Azonban talán túl késő, mert túl kegyetlen a világ. Velünk és mindenki mással is. Bár tudnám mi rosszat tettem a világ ellen, hogy azzal büntet, hogy nem teljesedhet ki az ami most mindkettőnknek fáj. Bár lenne rá köztes megoldás. Bár keresnénk. Bár lennénk mindketten olyan erősek, hogy vállalnánk egymást.
Még mindig érzem az erintesed, az illatod, hallom a hangod, a nevetésed, s sehogy se megy ki a fejemből.
Nem akartalak szeretni, de meg történt, s ez ellen nem tudok már mit tenni. Sokkal fontosabb lettél, mint bárki más ezen a világon.
Szívem szakad bele, ha újra latlak szomorúan. Ígérem próbálok majd erős lenni és mosolyogni még akkor is ha a lelkem torka szakadtából üvölt és a szememből kialszik a fény, s arcomat folyamatosan könny zápor áztatja. Az arcom mosolyogni fog de a szemem soha többé nem lesz vidám. Talán csak akkor ha karjaid közé zársz és soha többé nem engedsz el. Ez lehetetlen lenne ebben a világban, tudom jól. Mégis minden jövőbeni fájdalmat vállalnék csak hogy a tiéd lehessek...
